Pislogott egyet, a másik gyerek sem tudott megszólalni.

- Mi van? – kérdezte végül.
- Nem látod?
- Mit kéne látnom? – húzta el a száját úgy, mintha ezzel meg nem történtté tehetné a jelenetet.
- Azt, hogy eléggé hasonlítunk.
Megvonta a vállát.
- De. És akkor mi van? Biztos csak véletlen. Na, én mentem úszni.

Gyorsan lebukott a víz alá, mielőtt a másik fiú utána szólhatott volna. Időre volt szüksége, hogy gondolkozhasson. Nem szerette a váratlan helyzeteket, ő általában mindent fel tudott mérni, ezért nem nagyon érték meglepetések. Ez a dolog viszont annyira hihetetlen volt, hogy nem is tudta rendesen lereagálni.

Hogyan hasonlíthatott ennyire valakire? Sőt, a hasonlóság egyáltalán nem jó szó, hiszen teljesen egyformák voltak. Ráadásul korban is valószínűleg megegyeztek, hiszen akkor nem néznének ki ugyanúgy. Hihetetlen. Csak egy esetben hasonlíthatott ennyire két ember, ha ikrek voltak. Ők viszont nem lehettek. Vagy mégis? Felmerült a víz alól levegőért, majd folytatta az útját. Eszébe sem jutott eddig az a lehetőség, hogy lehet testvére. Tudta, hogy idősebb vagy fiatalabb testvére holtbiztos, hogy nincs, de hogy ikertestvére lenne…

Ha jobban belegondolt, nem lehetett kizárni ezt a lehetőséget… Hiszen ha ennek a gyereknek csak anyja lenne… Akkor az az ő anyja lenne? Nem, egyáltalán nem lehet benne biztos… Megijedt egy, az agyába toluló lehetőségtől: mi van, ha valaki csak felvette az ő alakját egy Százfűlé-főzettel, hogy aztán eltegye őt láb alól, és helyettesíteni tudja a táborban? Nem, ez biztos nem történhet meg… Miért is akarná őt megölni valaki? Kezd paranoiássá válni, biztos a sok könyv hatása.

Megindult a part felé. Aggasztotta ez a dolog, de úgy gondolta, hogy ha a másik fiú ki akar deríteni valamit, akkor úgyis ő lesz az, aki felkeresi. Néha azért nem állta meg, hogy oldalra ne pillantson egy-egy fekete üstök láttán. Elterült a törölközőjén, és hagyta, hogy a nap megszárítsa a testét.

Egy ideig csak nézelődött, majd amikor érezte, hogy a nap sugarai már kezdik égetni a bőrét, behúzódott az egyik fa alá, és elővette a könyvét, amit természetesen az apjától örökölt: bevezetés volt a bájitalok tudományába. Hiába érdekelte megszállottan a bájitaltan, most egyszerűen nem tudott a szövegre koncentrálni. Fél óra után aztán meg is unta a próbálkozást, inkább félretette az olvasmányt, és a többiek felé nézett.

Lakótársai épp most jöttek ki a vízből, és vigyorogva felé tartottak. Elmosolyodott a boldog arcuk láttán, megértette a lelkesedésüket. Ian ért oda legelőször.

- Jössz röpizni? Már csak egy ember kéne, és meglenne a csapatunk!
- Rendben, csak van egy kis gond…
- Mi az?
- Nem tudok röpizni – vigyorodott el félénken Hayden.
- Semmi baj, még van egy fél óránk, amíg a másik csapat elkészül. Addig megtanítjuk – szólt Perry mosolyogva.

Hayden megkönnyebbült. Egy negyed órával később már teljesen megnyugodott, mert minden szabályt megértett, már csak a szerválással volt egy kis gondja, de aztán abba is belejött, csak meg kellett jegyeznie, hogy hogyan érdemes beleütnie a labdába.

Nem sokkal később már a másik csapat is felsorakozott. Végignéztek rajtuk. A legtöbb gyerek korukbeli volt, egy fiú volt, aki idősebbnek tűnt, de alkatában ő is hasonlónak bizonyult hozzájuk. Ahogy alaposabban megfigyelte a csapatot, halálra rémült, amikor meglátta a hasonmását a csapat hátsó részében.

Ezt nem hiszem el…

Az elmúlt időben nem gondolt rá, mivel a játék megértése elvonta a figyelmét az „ikertestvéréről”. Most viszont megint szembetalálta magát vele, csak most mások is voltak a közelben, akik szintén észrevették a hasonlóságukat. Valaki megkocogtatta a vállát.

- Ismered azt a srácot? – kérdezte tőle Perry elkerekedett szemmel.
- Nem – morogta Hayden.
A fiú szeme még jobban kitágult.
- Észrevetted, hogy…

Hayden elhúzta a száját, legyintett egyet. Hogyne vette volna észre, hiszen a fiú a kiköpött mása volt. A másik csapat is elkezdett kíváncsiskodni, a hasonmásához is odamentek kérdezősködni. Mindketten zavarba jöttek a hirtelen jött érdeklődéstől, inkább a játék elkezdését sürgették.

Hayden az első közép helyre került, ami azt jelentette, hogy a csapattársai felé fordulva kellett állnia, így a játék elején nyugodtan mutathatta a hátát a másik csapatnak, nem kellett szembenéznie „önmagával”. Csak nézte, ahogy a többiek összedolgoznak, majd előreadják neki a labdát, ő pedig átpasszolta a másik csapatnak. Nem volt szerencséje az adogatásokkal: akarva-akaratlanul is mindig Neki küldte, pedig egyáltalán nem arra szánta a labdákat.

Úgy érezte, versenyeznie kell vele. Mindig, amikor visszaütött egy labdát, ránézett, ő pedig felvonta a szemöldökét. Rendben, te akartad.

Ő következett a szervában. Miután jól megnézte, hogy hol áll a másik, teljes erővel felé ütötte a labdát. Visszaütötte. Igaz, az egyik csapattársához közelebb volt a labda, de Hayden odaszaladt, és visszaütötte előle. Erre Ő is elkezdett rohanni. A többiek megálltak, és furcsán nézték őket, mivel egy pár percig csak egymásnak ütögették a labdát. Hayden nem akarta feladni, ő nem az a fajta. Addig szaladt, amíg bírta.

Egyszer azonban elrontotta a célzást, a labda kirepült a pályáról. Dühösen villant meg a szeme, és lihegve roskadt térdre, ahogy az ellenfele is, csak ő vigyorogva. Perryék odaszaladtak hozzá.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva Ian.

Bólintott. Csalódott volt, bár tudta, hogy egész jól játszott ahhoz képest, hogy még sosem röpizett. Kínai (vagy japán?) lakótársa elhúzta a száját.

- Ez egy csapatjáték.

Hayden felsóhajtott, majd szemforgatva bocsánatot kért.

- Én most inkább pihennék egy kicsit – mondta utána, mert teljesen elfáradt a nagy rohangálásban.

Perry és Ian megértően bólogattak, Max nem szólt egy szót sem. Majd megbékél. - gondolta magában.
Elindult a törölközője felé, de valaki utána szaladt. Szemöldökráncolva hátranézett. „Ő” volt az…

- Jól vagy? – kérdezte.
- Persze. Miért?

A fiú megvonta a vállát. A füle mögé tűrte fekete haját.

- Kösz a meccset – nyújtotta ki végül a kezét.
Hayden felhúzta a szemöldökét. Még mindig fájt neki, hogy megverték, de nem mutatta ki ezt sem, mert sosem mutatta ki az érzelmeit. Kényszeredetten elmosolyodott.
- Gratulálok.
- Kösz – mosolygott vissza a fiú. – Pelton vagyok.
- Hayden. Bocs, de most megyek pihenni.
- Elfáradtál?
- Kicsit. Én inkább az agyamat fejlesztem, nem a testem – mondta enyhén gúnyosan.
A másik fiú elnevette magát.
- Micsoda kijelentés! Ez egy nyári tábor, ne hülyéskedj már!
Hayden felsóhajtott.
- Mindegy. Megyek.
- Jól van, ne haragudj. Én is sokat szoktam tanulni amúgy.
- Oké. Tényleg megyek.

Nem is várta meg a válaszát, csak hátat fordított neki. Azt hitte, hogy ezzel lerázta, de tévedett. Másfél óra múlva megint találkoztak, de ezúttal csak ő lepődött meg. Pelton egy ládikóval a kezében odaült a törölközőre, pontosan mellé.

- Mit akarsz?
- Szerinted? Sakkozni. Most bebizonyíthatod, hogy sokat olvasol – bökött a könyv felé.
Hayden gúnyosan elmosolyodott.
- Rendben, miért ne?
- Ismered a szabályokat, vagy elmondjam?
- Haha, nagyon humoros…

Sorsolás alapján neki jutott a fekete, így Pelton kezdett. Tudta, hogy nem lesz egyszerű dolga a fiúval, hiszen nem véletlenül jött oda hozzá sakkozni. Támadt egy ötlete.

- Legyen valami tétje a játéknak, ez így unalmas – szólalt meg hirtelen.

- Benne vagyok – mosolygott rá magabiztosan Pelton.
Elgondolkodott, hogy mi legyen a tét. Valami olyasmi kéne, ami rá nézve nem olyan megalázó, neki viszont az lehet… Milyen gonosz vagyok – vigyorodott el magában. Végül azonban semmi ilyen nem jutott az eszébe. Na jó… – sóhajtott magában. A tét az tét.
- Szóval? Mi legyen a tét?
- Nos, legyen az, hogy… – hallgatott el egy pillanatra. – A vesztesnek a táborban visszafelé menet keresnie kell egy békát, és el kell azt rejtenie az igazgató házában.

Pelton kicsit elbizonytalanodott, a mosolya is elhalványult kissé, de nem hátrált meg.

- Ugye tudod, hogy ez egy súlyos kihágás? Egyszer két évvel ezelőtt valaki egy gyíkot csempészett be egy faházba, és majdnem ki kellett költöznie az elkülönítő szobába – darálta le egy szuszra a fiú. Hayden csodálkozva nézett rá, mire ő folytatta. – De azért belemegyek, csak gondoltam ismertetem a lehetséges következményeket.
- Mi az az elkülönítő szoba? – kérdezte Hayden, felhúzva az egyik szemöldökét.
- Nos, az egy különálló faház, ahol csak két ágy van, és egy kicsit beljebb van az erdőben, persze nem annyira, hogy ha baj lenne, akkor ne tudjanak segíteni, hiszen még nem vagyunk olyan idősek, hogy teljesen egyedül tudjunk élni. A legutolsó faháztól körülbelül száz méterre van, és állítólag szellemek lakják – görbült fel a szája széle.
- Persze, szellemek – mosolygott ő is. – Hogyhogy nem hiszel a szellemekben? Az ilyen korú gyerekek általában nagyon félnek a szellemek említésétől is…
- Nem mondtam, hogy nem hiszek benne. Egyszerűen csak nem félek tőlük, ennyi – vont vállat Pelton.

Hayden is vállat vont. Ő a varázsvilág révén tudta, hogy vannak szellemek, és azt is tudta, hogy egyáltalán nem veszélyesek, mert a legtöbben békések, akik meg nem, azokat az elhalálozási helyükhöz kötik, ahonnan nem tudnak elmozdulni. Ezt persze nem mondhatta el Peltonnak, akárhogy is szeretett volna valami okosat mondani.
Elmosolyodott.

- Tehát, mit szólsz a téthez? – tért vissza a témához.
- Felőlem mehet – szűkült össze Pelton szeme.
Elkezdtek játszani. Ő inkább a védekező taktikát választotta, míg a másik a támadásra koncentrált. Tudta, hogy hosszú távon a saját módszere a jobb, hiszen védekezésből könnyen átvághatott támadásba, míg Peltonnak nehezebb lenne átrendezni a bábúit úgy, hogy megvédhesse magát.

Több fekete hevert a tábla mellett a játék vége felé, mint fehér, az tény. Viszont a fehér király körül kialakíthatott magának egy kedvező állást, amiről tudta, hogy idővel nyerni fog vele. Nem is tévedett. Egy óvatlan pillanatban Pelton nem vette észre a futóját, ami sakkban tartotta a királyt, míg a lovával kiütötte a királynőt, és azzal is sakkba állította a királyt.

Társának elkerekedett a szeme, amikor észrevette, hogy mi történt. Kétségbeesetten kutatta a kiutat, hogy mivel léphetne ki a csapdából, de nem talált ilyet. Amikor Hayden észrevette, hogy minden lehetőséget megnézett partnere, akkor mosolyogva kimondta az örömteli szavakat:

- Sakk-matt!

Pelton megcsóválta a fejét, szemei dühösen megvillantak.

- Ezt nem hiszem el! Te vagy az első, aki megvert sakkban! Ez lehetetlen!

- Nos, ezek szerint mégsem – vigyorgott Hayden.
Nagyon jó kedve lett Pelton vallomásától, miszerint még senki sem győzte le. Talán mégis csak lesz valami jó is a táborban. A fiú felállt, és úgy tűnt, a víz felé igyekszik, hogy lehűtse magát. Hayden felnézett a parton lévő nagy órára. Négy óra volt, most kezdtek uzsonnát osztani a többieknek. Úgy látta, mindenki maga megy az ételért, és senki sem kap két adagot, úgyhogy úgy döntött, ő is úszik egyet, mielőtt enne egy kicsit.

- A szavadon foglak! – kiáltott Peltonnak, ahogy elszaladt mellette a víz felé tartva.

A fiú csak legyintett egyet.