Mikor egy sárkány szíve kitárul..

Ah, a Griffendél! Ez lett a végzetem..! Hát milyen mardekáros vagyok én?! Először Harry.. Most meg Hermione.. Persze, megtehettem volna, hogy elmegyek. Csak nem tudom, melyikünk lett volna nagyobb zavarban, ha csak úgy, fogom magam, és kimászom a vízből.. De az, az igazság, hogy nem is AKARTAM megtenni. Maradni akartam. Látni, hogy mi lesz ebből.. Már akkor megláttam csodálatos, csokoládészínű szemeiben valamit, amikor még vígan sértegettük egymást.. Elvigyorodok. Harry-vel is így kezdődött..

Lehunyom a szemem. Harry nevének gondolatára is, elönt a forróság. Hiába, ő lett az én végzetem, az életem, a szerelmem.. Nem tudok nélküle élni.. Ha a jövőre gondolok, ő mindig benne van. És azért is félek a küszöbön álló háborútól. Mert ott - látszólag ugyan, de ellenségek leszünk. Apám még nem tud semmit - és nem is fog, ha rajtam múlik - az elhatározásomról. Harry-vel elterveztük ugyanis, ha betöltjük a tizenhetet, jelentkezünk a Rendbe. És ez az idő lassan elérkezik.. Most már apám hívását is bármelyik pillanatban várhatom. De most nem akarok erre gondolni.

Harry-re akarok, és.. Hermionéra.. És rádöbbenek, hogy most már.. Nincs egyik, a másik nélkül. Amúgy is együtt vannak - ez nagy titok, de ÉN tudok róla.. Megbizserget a gondolat, hogy még Weasley sem sejt semmit - tavaly nyáron jöttek össze. És most.. Az én szívemben is találkoztak. Felsóhajtok. Ha Harry számomra az éltető levegő, akkor Hermione az illat, ami megédesíti azt, ha Harry a víz, akkor Hermione az ezüstös halacska a tóban.. Nem létezhetnek egymás nélkül. És én.. Nem is akarom külön szeretni őket. Együtt élnek a szívemben most már. S az én életem, már el sem képzelhető nélkülük. Mintha egy kirakós darabjai lennénk: külön-külön; nem érünk semmit. De együtt! S most; először érzek némi reménységet arra, hogy mégis mi nyerjük meg ezt a háborút.. Két ilyen élettárssal összefogva?!

Azért egy gondom van.. Hogy fogom mindezt megmondani Harry-nek..?