Ithiliel

Feledés

Korhatár: 16

Kategória: általános, romantikus

regény

Tartalom:

Médeiát, a hajdani sötét, mondhatnánk mérhetetlenül gonosz varázslónőt, a Kr. u. 1000. év környékén, négy mágus: Griffendél Godric, Hugrabug Helga, Hollóháti Hedvig és Mardekár Malazár egy roppant különleges varázslat segítségével taszította le trónjáról, így érdemelve ki többek között a "kor legnagyobb mágusai" megtisztelő címet.

Közel 1000 év elteltével Voldemort épp legújabb terve megvalósításán igyekszik. A háború egyre kiterjedtebb, a Roxfort egy új „alkalmazottal” bővül, és ha Voldemort nem volna elég, a jóknak még szembe kell nézniük a retteget Médeiával, az ókori világ leghatalmasabb és leggonoszabb boszorkányával is. Piton professzornak pedig - mivel a történet voltaképp róla szól - egy ennél is veszélyesebb ellenféllel kell megküzdenie. De nem árulok el többet. 8)

Szerzői megjegyzések:

Minden jog J.K. Rowlingot illetve a WB-t illeti. A szereplőket és minden egyebet, amit nem én találtam ki, tőle vettem kölcsön és semmi nemű anyagi hasznom nem származik belőle.

A hatodik kötetet nem vettem figyelembe, leszámítva a horcruxokat.

A figyelmeztetés, és a korhatár a későbbiekben lesz érvényes.

Prológus - A kezdet

A mágia mindünkben ott rejlik. Használja minden ember az élet szinte minden percében anélkül, hogy akár sejtése is lenne arról, hogy ami történik, az csoda, az varázslat. Képesek vagyunk gyógyítani a nevetés erejével, felismerjük a zene varázslatát, használjuk a megértés hatalmát, mely a legerősebb varázslat, a legnagyobb menedék a bajba jutott számára. S minden emberi lény ösztönösen képes a legnagyobb varázslatra, mely falakat rombol, birodalmakat dönt meg, mely nyomorba dönti a gonoszt, s mely világokat épít, erőt ad a gyengének és életet teremt. Minden emberi lény képes a szeretetre. S a szeretetnél nincs nagyobb varázslat a világon.

Születnek azonban olyan emberek, akik képesek meglelni magukban a mágiát. Különleges ösztönnel bírnak ők, mely az évek során egybeforr tudatukkal és személyiségükkel. Életük első pillanatától kezdve engedelmeskednek az ösztönnek, mely arra sarkalja őket, hogy használják az erőt, ami megadatott nekik.

Ezek az emberek, varázslók és boszorkányok, mindig is részei voltak az emberiségnek. Az egyszerű emberek közt éltek, kik nem rendelkeztek azzal a képességgel, hogy megleljék magukban a varázslatot, így lassan el is felejtették azt. Többé már nem ismerik, hiába használják néha öntudatlan. S amit az ember nem ismer, attól retteg, féli azt, s vagy menekül előle, vagy harcol ellene. Így bár a mágusok világa, a mi világunk, része az övéknek, mindaddig rejtve kell, maradjon a varázstalan emberek szeme elől, míg az emberiség meg nem tanulja elfogadni az ismeretlent. Ez az idő félek, még nagyon messze van. De egyszer talán jóval a mi korunk után ez is eljön majd.

A mi feladatunk az, hogy mindazokat, akik rendelkeznek a mágia használatának ösztönével, megtanítsuk arra, hogy legyenek képesek uralni erejüket, és a helyes módon élni vele. Mivel a varázserő összefonódik az ember személyiségével, része lesz a lelkének, kinek-kinek akkora erő és hatalom jut, amennyire erős a lelke egésze.

Mindenkinek meg kell ismernie saját lelkének erejét, hogy megismerhesse saját maga és varázsereje korlátait. S ami a legfontosabb, mindenkinek meg kell tanulnia tisztelni az életet. Tisztelnünk kell, mindig és minden helyzetben a másik embert, akármi is történjék. Varázserőnk legvégső határa az, hogy soha nem szabad azt egy másik ember élete ellen fordítani. Annál nincs nagyobb bűn ezen a világon. Tiszteljétek az életet, és forduljatok szeretettel a világ felé. Ez a legfontosabb.

Induljatok hát ezekkel a szavakkal a szívetekben. Ne feledjétek, amit itt tanultatok, s használjátok a tudásotokat legjobb képességeitek és tiszta szívetek ereje szerint.

A Roxfort örömmel bocsát el benneteket, s öreg tanáraitok örömmel fogadják majd visszatértetek, ha úgy hozza az élet, hogy erre tévedtek, s nem felejtitek el régi iskolátokat.

Gratulálunk a Roxfort boszorkány- és varázslóképző szakiskola első, végzős növendékeinek!

Merlin óvjon benneteket!

A végzősök hangos éljenzéssel és üdvrivalgással fogadták Griffendél búcsúzó szavait. Mind boldogan ölelgették egymást, s hálásan mentek egy utolsó kézfogásra tanáraik elé.

- Tudod, Godric, öregem, néha megdöbbentő, hogy mennyi baromságot tudsz összehordani - lépett közelebb a beszélő, bordó taláros varázslóhoz, egy magas, szikár termetű, mindig sötétzöldben járó varázsló, arcán gúnyos, kissé lesajnáló félmosollyal.

- Lám, Malazár, mintha a reggelinél azon hőbörögtél volna, hogy te ugyan nem veszel részt egy ilyen szentimentális banzájon, mint ez, s most mégis itt? - kérdezte nem kevésbé epésen a megszólított, mégis arcán nyoma sem volt sértődöttségnek. Rég hozzászokott már barátja természetéhez, és tudta, hogy valójában sosem akarná megsérteni. - Csak nem öntöttek el az érzelmek, drága barátom?

- Látom megint humorodnál vagy… - jegyezte meg Mardekár, cinkosan mosolyogva barátjára. - Pedig az imént már azt hittem elsiratod őket. Holott szerintem inkább örülnünk kéne, hogy épp bőrrel megúsztuk ezt az évet. És ki tudja, mi lesz ezzel a rakás szerencsétlenséggel ez után. Nem adok 3 hónapot, és a fél bagázs halott lesz.

- Szóval, te is aggódsz értük. Hát mégis csak megszeretted őket. Tudtam én! Jaj, ne néz már így rám, lerí rólad, ne is tagadd! - mosolygott elnézően a szőke férfi és megveregette a másik hátát. Nem hiába volt Griffendél a bátorságáról híres. Amilyen gyilkos pillantásokat vetett rá a másik, nem sokaknak lett volna merszük ehhez a gesztushoz. - Mind aggódunk értük. A mostani sötét időkben egyikünk sincs biztonságban.

Míg beszélgettek, a végzősök és megjelent hozzátartozóik lassan elindultak csomagjaikért, és elhagyták az iskolát.

- Hát elmennek - szólalt meg egy kedves női hang.

- Ugyan már, Helga, tudtuk, hogy eljön egyszer ez a pillanat is - intette le csendesen a mellette lépdelő Hollóháti.

A két boszorkány ekkor ért oda a távozókat néző férfiakhoz.

- Menjünk mi is! - szólt Griffendél, hangjában különös eltökéltséggel. - Van egy ötletem, amit mielőbb szeretnék megbeszélni veletek.

Az akkori világ négy legnagyobb mágusa egyszerre indult a kastély felé, gondolataikba merülve.

***

- Na, mondd, ne kímélj! De figyelmeztetlek, hogy nem vagyok hajlandó megint sárkányokat, kimérákat, vagy akármilyen nálam nagyobb borzalmat hajkurászni. Még mindig fáj, ahol belém kapott az a dög a múltkor - vetette oda Malazár, majd fájdalmas képpel leereszkedett egy székre Hollóhátival szemben. - Leülnél végre te is, hogy kitárgyalhassuk az újabb zseniális ötletedet?

- Ne is törődj vele, drága, hallgatunk. Te meg, vén szamár, maradj végre nyugton, és inkább figyelj oda. Te sem vagy mostanában épp túl kreatív - szólt közbe Hollóháti. Már kezdett nagyon elege lenni a két varázsló örökös civódásából.

- Nyugodj meg, Malazár, ez az ötlet most egészen más, mint a többi - mondta Griffendél, és igyekezett nem tudomást venni az említett kétkedő horkantásáról, aki még mindig sértetten bámult a közbeszóló boszorkányra.

- Be kell látnunk, hogy nem tudjuk legyőzni Médeiát. Egy majd ezer éves, isteni eredetű boszorkány hatalma felülmúlja a miénket, hiába is próbálkozunk. Túl jól körbevédte magát.

- Mi tagadás volt elég ideje, hogy megfelelő védelmet építsen ki magának - szólt bele udvariatlanul Mardekár, de senki nem törődött vele.

- De ez akkor sem mehet így tovább. Hamarosan eléri partjainkat. Ereje leigázta a gall mágusokat, s nyilvánvaló, hogy csak idő kérdése, hogy ellenünk törjön. Meg kell hát állítanunk. A trükkjeink, ahogy Ő nevezi őket hasztalanok. A bölcsek kövének birtokában örökké fiatal marad, míg mi csak öregszünk, s ha el is próbálnánk lopni tőle újfent, nem hinném, hogy túlzottan nagy nehézségbe telne pont az ő számára, hogy újat készítsen. Emberei, hála az átkozott bájitalainak, szinte sebezhetetlenek, ha egyszerű átkokkal próbálkozunk. Központját pedig saját ereje védi. Cselekednünk kell, különben mind elveszünk.

- Jó, jó ezt már eddig is tudtuk, térj a lényegre. Te meg ne rugdoss már, te nő, ezt már vagy hússzor előadta! - rivallt rá Hollóhátira, aki rá fittyet hányva továbbra is Godricot bámulta.

- A lényeg nagyon is ez, öregem. Hiába akadékoskodsz. Nem tudjuk őt megölni. Más eszközhöz kell folyamodnunk.

- Igeeeeen? Auch. Ne rugdoss már, te eszetlen tyúk.

- De ha egyszer olyan vagy, mint egy öt éves, miért nem hagyod, hogy végigmondja, amit akar.

- Hagynám én, ha nem beszélne folyton ugyanarról…

- Nincs más hátra, meg kell őt fosztanunk a varázserejétől.

-… egyfolytában. - Az utolsó szó csak döbbent nyögésként hagyta el a száját. Mindhárom jelenlévő meredten bámult Griffendélre.

- Hogy mi van? - kérdezte Mardekár, aki először tért magához a hallgatóságból. - Neked elmentek otthonról? Mégis ezt hogy a bántba gondoltad? Mintha épp az imént ecsetelted volna a kölyköknek, hogy a varázserő szerves része az emberi léleknek. Mégis, hogyan… hogyan… - kapkodott levegő után a mágus.

- A válasz egyszerű, bár kimondani is borzalmas, megvalósítani még inkább. Voltaképp már meg is válaszoltad - felelte amaz.

- Hogyan? - ocsúdott fel a döbbenetből Hugrabug. - Azt… azt akarod mondani, hogy fosszunk meg egy embert a lelkétől? De hát az lehetetlen. Egy dementornak sikerülhet, de egy sem merne a közelébe jutni, s ha meg is történne, kötve hiszem, hogy lenne alkalma…

- Nem - vágott közbe higgadtan Griffendél. - Egy dementornak valóban esélye sem lenne, s tudom, nincs az a varázslat, mely egy emberből ki tudná űzni a lelkét. Mint azt mind tudjuk, egy mágus varázsereje szorosan kötődik lelke azon feléhez, mely képes irányítani azt. Az egyetlen mód, hogy Médeiát megfosszuk lelkétől az lenne, ha megöljük, de sorozatos kudarcaink bizonyítják, hogy erre képtelenek vagyunk. Meg kell hát próbálnunk megtalálni a módját, hogyan tudjuk Médeia lelkét megfosztani ama értékes részétől, mely irányítja varázserejét.

- Daraboljuk fel a lelkét?! Te totál bediliztél? - tört ki Mardekár, és ezúttal senki nem intette csendre. - Elment a józan eszed? Ennyiből miért ne kérjük meg mindjárt, hogy jöjjön a Roxfortba tanítani? Az is egyszerűbb lenne. Mégis hogyan gondoltad mindezt?

- Kérlek, Malazár, hallgass végig. A varázslat bár irtózatos, mind ismerjük. Bár még sosem volt rá példa, hogy egy személy ne önmagán, hanem máson próbálja alkalmazni. Sokat gondolkoztam a problémán, és úgy vélem, meg tudjuk oldani.

Malazár már épp megint közbekiabált volna, szinte fortyogott a méregtől, de ezúttal Hugrabug fogta meg kezét, és csendre intette. Majd Malazár legnagyobb megdöbbenésére így szólt.

- Szerintem ez egyáltalán nem rossz ötlet. Kérlek, folytasd.

Griffendél hálásan nézett a boszorkányra és folytatta.

- Készítenünk kell egy horcruxot. Ez nyilvánvaló. Majd, ha sikerrel járunk, el kell rejtenünk egy olyan biztonságos helyre, ahol senki emberfia rá nem találhat. Ha valaki kiszabadítaná a lélekdarabot, és használni akarná Médeia varázserejét, az beláthatatlan következményekkel járna.

- Állj, állj, állj! - szólt közbe Hollóháti is, aki Hugrabughoz hasonlóan egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta barátja szavait. - Először talán azzal kellene foglalkoznunk, hogy mindezt hogyan tudnánk kivitelezni. A következményeket ráérünk később is megpróbálni kiküszöbölni.

- Hát itt már mindenkinek elment az esze? - nézett rá elkeseredetten Mardekár, de hangja jóval kevésbé volt tiltakozó, mint korábban. Tudta nagyon jól, hogy Godricnak igaza van. Megint. Nincs választásuk. Még ha borsózik is a háta az egésztől, kénytelen lesz belemenni. – Jó-jó… látom nincs más lehetőség, csak ez az öngyilkos marhaság. Na, ne nézzetek már ilyen szikrázó szemekkel rám, mert még megijedek – mondta, és megeresztett egy félmosolyt. – Folytasd, öregfiú, nekünk már úgyis mindegy.

- El kell érnünk, hogy Médeia elhagyja palotáját, és maga is harcba szálljon. Azt javaslom, rendezzünk egy áltámadást. Veszélyes, tudom, de más lehetőséget nem látok. Majd…

A Roxforti négyek még sokáig vitatkoztak. Mind tudták, hogy tervük az életükbe kerülhet, s nem csak az övékbe. Ha a sötét boszorkány hatalma az ő világukra is kiterjed, a sötétség erői győzedelmeskednek, és ki tudja, mikor lesz lehetőség, hogy a fény újra kiemelkedjen.