1. fejezet

Erősnek lenni

- Meg kell találnunk tehát Voldemort valamennyi horcruxát, mielőtt ellene törünk. Nehéz és fárasztó küzdelem áll előttünk. S félek Harry, a veszteség igen nagy lesz, mialatt mi a kutatással leszünk elfoglalva – szólt Dumbledore, együtt érzőn nézve a lehajtott fejjel ülő Harry-t.

A Roxfort boszorkány- és varázsló képző szakiskolára lassan rátelepedett az éj. Harry Potter úgy érezte az éjszaka sötétjével együtt a reménytelenség érzése is beleivódik szívébe.

Szomorúan emelte tekintetét az ősz igazgatóra. Remélte, a helyzet nem annyira kilátástalan, mint ahogy érzi. Remélte Dumbledore mindjárt mond valami bíztatót, valami reménytelit, amitől újra erősnek érezheti magát.

Dumbledore, mintha csak látta volna a fiú fejében cikázó kétségeket halkan így folytatta.

- Bíznod kell magadban Harry. Bíznod a saját erődben, a saját lelked hatalmában. Hinned kell, hogy az áldozatunk meghozza majd a várt dicsőséget.

- Tudom professzor, hogy mi a kötelességem. De … az, hogy gyilkossá váljak… Voldemort gonosz. Egy őrült, aki tán már nem is ember. De… akkor is… az volt.

Volt, hogy gyűlöltem valakit tiszta szívből - jutott eszébe Bellatrix Lestrange és Sirius halála - volt hogy valakinek a halálát akartam – mondta szinte alig hallhatóan. – De mégis, mikor lehetőségem lett volna rá, képtelen voltam megtenni. Egyszerűen képtelen.

Mi lesz professzor, ha egyszer elpusztul az összes horcrux, ha Voldemort halandóvá válik, és én ott leszek előttem az egyetlen eséllyel, hogy végezzek azzal a szörnyeteggel, és mégis meghátrálok? Mi lesz, ha képtelen leszek megtenni? Tudom, hogy szörnyeteg, de akkor is!

Ha nem teszem meg, minden ember áldozata, aki az életét, az épségét adta a győzelemért hiába való lesz! És én úgy érzem, képtelen vagyok! Gyenge vagyok professzor - hangja szinte már csak suttogás volt. Kezei ökölbeszorultak az elfojtott indulattól, a kétségbeeséstől.

Dumbledore hosszan fürkészte az elgyötört arcot. Nem tudja, hogyan magyarázza el neki. Végül mégiscsak megszólalt.

- Nem vagy gyenge Harry. Épp ellenkezőleg. – Mikor a fiú ismét rápillantott folytatta. - Tudod, egyszer maga Griffendél Godric is megélte ugyan azt, amit te.

Mikor Ő és három társa megalapították az iskolát, a világban nem honolt béke. Az iskola részint azt a célt is szolgálta, hogy menedéket nyújtson a gyerekeknek, akiket a vészterhes időkben, a harcoló szülők nem mertek magukra hagyni, de maguk mellett sem.

Egy hatalmas mágus tört akkor az emberekre, akárcsak most. Országokat igázott le és vont hatalma alá. Kegyetlen volt és vérszomjas, s akárcsak Voldemort, megtalálta a módját annak, hogy hosszú életet és örök fiatalságot biztosítson magának. Hatalma elől nem volt menekvés. Céljai közt szerepelt, hogy lerombolja a britanniai mágusvilágot, élükön iskolánk alapítóival, akik nem egyszer sikeresen szálltak szembe vele és szöktették el előle áldozatait, vagy fogták el legjobb embereit. – Dumbledore szünetet tartott, s közben elővarázsolt egy üveg mézbort és két poharat. Egyiket Harry felé nyújtotta, töltött mindkettőjüknek.

- Griffendél és társai irtóztak a mágus ocsmány tetteitől, aki nem riadt vissza semmitől, még az ártatlanok lemészárlásától sem, hogy elérje célját. Terveik, hogy megállítsák rendre kudarcot vallottak. A fennmaradt írások szerint ez többnyire vitákhoz vezetett elsősorban Malazár és Godric között. Malazár ugyanis nem osztotta Griffendél abbéli véleményét, hogy ha megkísérelnék megölni a gonoszt, ugyanolyanokká válnának, mint ő. Godric sokáig kitartott véleménye mellett. De az ellenség erősebbnek bizonyult, így végül engedett Mardekár és akkor már a másik két alapító és az emberek akaratának; halálos tervet szőttek a gonosz ellen.

Harry egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a történetet, bár nem igazán értette, miben segíthet ez neki.

- Végül – folytatta az igazgató – hiába valónak bizonyult minden kísérletük. Hiába volt, hogy Griffendél legyőzte saját elveit, s arra kényszerült, hogy embert öljön.

- De akkor… mi történt? – szólt közbe Harry, aki egyre kevésbé értette a történet lényegét.

- Godric válaszút elé került. Szívét elöntötte a kétségbeesés, a félelem, a gyengeség érzése, akár csak a tiédet most Harry. De Godric rájött arra, hogy a veszteségből erőt kovácsolhat. Rájött, hogy az áldozatokat soha nem hiába hozzák, csak meg kell találni bennük, azt, ami megadja lényegüket. Erőt merített fájdalmából, s újult bátorsággal a szívében nézett szembe újra az ellenséggel.

És végül, az utolsó pillanatban megtalálta a megoldást, s társaival legyőzték ellenfelüket.

- Hogyan? - kérdezte Harry mohón, remélve, hogy fegyvert kaphat, ötletet Voldemort ellen. De Dumbledore bocsánatkérő kifejezéssel nézett rá, s szomorkásan hozzáfűzte.

- Sajnos ez az a pont, ahol az igazságot elfedi az idő homálya. Csupán annyit tudunk, hogy a gonosz örökre eltűnt, s csak egy ködös mendemonda kering arról, hogy elpusztítása helyett, elvették a mágus varázserejét.

- Elvették a varázserejét, de hát ez lehetséges? – szólt közbe döbbenten Harry.

- Ezért is mondtam, hogy mindössze egy meséről van szó. Nem tudhatjuk mi történt, hisz több mint ezer év telt el az óta. Annyi bizonyos, hogy Médeia-t legyőzték, s hatalma megtörése után sokáig nem volt senki, aki úgy szolgálta volna a sötétséget, mint ő.

- Médeia? Annyira ismerősen hangzik ez a név. Bár gondolom mágiatörténetből volt róla szó…izé. Már úgy értem… biztosan - habogta Harry mikor rájött, hogy eléggé elárulta magát, vagy legalábbis a mágiatörténethez való, eléggé passzív viszonyát.

Dumbledore mindent tudón nézett rá, s apró mosoly jelent meg szája szegletében.

- Médeia, akár csak Merlin olyan személye a mágia világának, akiről még a muglik is hallottak. Az ókori világ egyik leghíresebb legendájának fontos szereplője. – Harry meredten nézett rá, nem volt biztos benne, hogy jól értette-e az igazgató szavait.

- Akkor az a nő az alapítók idejében már több mint ezer éves volt? - kérdezte döbbenten. Az igazgató csak bólintott. – Ó, igen. Médeia egyike volt azon kevés mágusnak, akik még vissza tudták vezetni őseiket az istenekre, így az életük is sokkalta hosszabb volt, mint a miénk. Nyilván tudsz róla, hogy mi, a modern idők mágusai is jóval tovább élünk, mint a varázstalan emberek. Ennek oka, hogy a mindünkben ott lakó ösztön, mely a mágia felé húz, a halhatatlan istenektől, mindannyiunk őseitől ered.

Persze az iskola alapításakor már csak elvétve akadt olyan mágus, aki megélte akár csak a több száz éves kort is. Médeia kirívó eset volt, s nem is véletlenül. Azon túl, hogy állítólag egyéb eszközöket is bevetett, hogy meglelje az örök élet titkát saját maga számára, ott volt még a nem mindennapi származása is, mely már önmagában is hosszú életet biztosított neki. Médeia nagyapja Héliosz, a napisten volt, s így családtagjai apai ágon mind örökölték a varázslás képességét. Médeia azért tűnt ki rokonai közül, mert az ő anyja nem volt más, legalábbis a legendák szerint, mint Hekaté, a boszorkányság ősi istensége, akitől minden emberi varázslat származik. Így azt hiszem már érthető, miért is volt Médeia olyan hatalmas.

Harry lenyűgözve meredt az igazgatóra. Hirtelen nem is értette, hogy tarthatja annyira szörnyen unalmasnak Binns professzor óráit. Nem volt alkalma azonban tovább merengeni a kérdésen, mert ekkor kopogás zavarta meg a beszélgetőket.

- Szabad! - mondta Dumbledore, s az ajtón belépett majdnem minden roxfortos diák és különösen Harry leggyűlöltebb tanára, az iskola bájitalmestere: Perselus Piton.

A tanár fekete úti köpenyt viselt és még a szokásosnál is sápadtabb volt az arca. Mikor megpillantotta Harry - t megtorpant és az igazgatóra nézett.

- Igazgató Úr, Potter! - biccentett mogorván és nem mozdult.

- Nos Harry, már elég késő van és még meg kell beszélnünk egy pár dolgot Perselusszal. Majd legközelebb folytatjuk. Jó éjt, Harry! – szólt csendesen az igazgató, de közben már Piton gondterhelt arcát fürkészte.

- Értem professzor. Jó éjt Uram! - azzal elindult az ajtó felé, Pitonra rá sem hederítve. Dumbledore tekintetét nem kerülte el az udvariatlanság, de csak a fejét csóválta.

Harry képtelen volt megbocsátani Pitonnak Sirius halálát. Könnyebb volt őt okolnia, mint elfogadnia, hogy keresztapja pontosan tudta mit tesz, s hogy senki nem felelős a haláláért. A tanár iránt érzett dühe valamelyest feledtette fájdalmát és csökkentette saját emésztő bűntudatát.

*

Miután Harry mögött becsukódott az ajtó, az igazgató hellyel kínálta a még mindig az ajtóban álló bájitaltan tanárt.

- Igyon egy pohár bort fiam, nagyon elgyötörtnek látszik – azzal egy pálcaintéssel elővarázsolt egy harmadik poharat is, teletöltötte és átadta Pitonnak, aki kivételesen nem óhajtott ellenkezni.

Egy hajtásra kiürítette poharát, majd az asztalra tette.

Az igazgató csak fürkészőn nézte tanárát összetámasztott ujjai fölött. Nem akarta siettetni. Látszott rajta, hogy Voldemort ma sem volt túl kegyes hozzá.

Piton lassan behunyta szemét, majd újra kinyitotta és az igazgatóra nézett. Gyűlölte, ha gyengének látják, még ha az igazgató is az. Rettenetesen fáradt volt, szíve szerint, rögtön a szobájába ment volna, de a hírek, amiket hozott nem tűrtek késlekedést.

- Attól tartok igazgató úr, hogy komoly gondjaink lesznek. A Sötét Nagyúr a minisztériumi fiaskót követően iszonyúan tombolt. De most hirtelen, mintha elvágták volna, szinte vidámnak tűnt, mint ahogy mondtam önnek korábban. – Az igazgató csak biccentett. – Sejtettem, hogy köze lehet a múlt héten érkezett idegenhez, aki egy ládányi pergament hozott magával. Mostanra kiderült, hogy valóban így van. Régóta tudtuk, hogy készül valamire, amit nem oszt meg velünk, de ma éjjel úgy vélte itt az ideje, hogy beavasson párunkat, akikről úgy vélte segítségére lehet. Igazgató Úr, úgy tűnik igaza volt. A nagyúr nyomára bukkant Pandora szelencéjének.

A portréalakok, akik most éberen hallgatták Piton jelentését ijedten kezdtek suttogni.

- Az lehetetlen, hisz az csak egy legenda!... Nem, azt még ő sem tenné ez képtelenség!... Ez felháborító!... Ezt nem hagyhatja Dumbledore! - csattant fel egy vörös orrú, torzonborz varázsló a kerete mögül.

Dumbledore felemelte kezét, így intvén őket csendre.

- Mennyit mondott Voldemort a szelencéről? Mennyit tud róla? – kérdezte végül a tanárt.

- Nos, annyit mondott, hogy olyan sötét mágiát rejt, amellyel csak egyszer találkozott eddig a világ. Azt mondta, a szelencének nem sok köze van az eredeti legendához. Véleménye szerint a dobozt a roxforti alapítók nevezték el, az ősi mítosz alapján, s hogy ők maguk zárták el benne azt a bizonyos sötét erőt. A rejtekhelyéről egy évezrede senki nem hallott, de a Nagyúr most úgy látszik nyomra bukkant. Igazgató Úr, én még sosem láttam a Nagyurat ilyennek. Egyszerűen… vérfagyasztó volt látni, azt a megszállott örömet az arcán. Mint aki épp most kapta a kezébe a világ irányítását. - Piton maga elé meredve ült, rezzenéstelen arccal, s csak hangja remegése árulta el valódi érzéseit.

Dumbledore sokáig nem szólt. Pitont kezdte feszélyezni a csend, így halkan köhintett, mire az igazgató felocsúdva gondolataiból megköszönte a híreket, s a kései órára hivatkozva elküldte a professzort.

Piton kisé bosszúsan hagyta el a dolgozószobát és indult el a pince felé. Halálra strapálja magát, és az életét kockáztatja, erre még egy árva kis gondolatot sem osztott meg vele az igazgató. Nem tudta elképzelni, mi lehet az a szörnyűség, ami még a Nagyúrnál is rosszabb, abban az átokverte szelencében.

Mire leért a pincébe már jólesően vette tudomásul, hogy ismét dühroham kerülgeti. Az mindig jó volt arra, hogy feledtesse teste kínjait.

Tíz crució. Miért? Mert nem tetszett a Nagyúrnak, hogy a kémkedésre hivatkozva időről időre nem jelenik meg a hívására. De ha hozzá kell állandóan rohangálnia, akkor mégis hogyan szerezzen híreket neki? Még, ha mind egytől egyig hazugság is, honnan gondolja az a nyomorék szörnyeteg, hogy egyszerre tud három helyen lenni?!

Rettentően fáradt volt. A fájdalmai egyre erősebbek lettek, egyre rosszabbul viselte őket. Mindennek a tetejében még ott van Dumbledore átkozott hallgatása is. Nehezére esne, hogy megosszon vele legalább egy kis félmondatot, csak hogy ne érezze magát egy idióta bábnak, akit két ember ide- oda rángat?

Ledobálta a ruháit és beállt a zuhany alá. A forró víz valamelyest enyhített fájdalmán.

Majd végre valahára belezuhanhatott az ágyba.

Hátán fekve bámulta a plafont. A sötét kandalló üresen ásított, pedig már jócskán benne jártak az őszben. Hideg volt, de nem érdekelte. Mit számít? Jobban járna, ha éjjel egyszerűen halálra fagyna. Végre nyugta lenne. Úgysem hiányozna senkinek. Sőt valószínűleg örömtáncot járnának, ha végre megdöglene a vén zsíros hajú denevér. Keserűen elmosolyodott. Nem érdekelték a gúnyolódások. Már rég megtalálta az ellenszerét. Többé senki nem alázhatja meg. Aki mégis megpróbálja, keményen megfizet érte. Mindenki gyűlöli Őt, hát cserébe Ő is gyűlöl mindenkit. Vagy épp fordítva?

Nem érdekes! Minek rágódik ezen? Szentimentális marha! Szidta le magát gondolatban.

Úgyis mindegy.

Lassan érezte, hogy lecsukódnak szemei. Csak ma éjjel legalább ne lennének rémálmaim…! - gondolta még utoljára, majd csendben elaludt. Nem is sejtette, hogy valaki ezen a késői órán pont az ő sorsáért aggódik.

*

- Szegény Perselus – ismételte kitudja hányadszor az igazgató, kollegája távozása óta.

Úgy érezte minden egyes perccel, egyre jobban eltávolodik a világtól és az emberektől egykori tanítványa. Ha nem kötelezné rá néha, talán már ki sem jönne a laborjából. Lumpsluck halála óta, hogy kénytelen volt ismét bájitaltant tanítani, még inkább magába fordult. Talán még ezt is szándékos sértésnek érezte, pedig tudhatja, hogy nem volt más választásom – gondolta az igazgató keserűen.

Annyi magányos év után, semmi nem változott. Pedig remélte, hogy ha itt lehet a régi iskolájában, ha azzal foglalkozhat, amit igazán szeret és végre jó emberek közt lehet, kicsit felenged majd. Talán segít neki elfeledni a régi fájdalmakat.

De semmi. Minden változatlan, s most, hogy Voldemort visszatért, egyre rosszabb. Látja, ahogy az a koravén ember szép lassan elsüllyed a maga keltette mocsárban.

Nem lát kiutat, mert nem is akar.

- Ez így nem mehet tovább! – mondta ki hangosan is gondolatát. – De mit tudnék tenni érte? Pont most, mikor így is annyi gond van. Akkor sem hagyhatom veszni. Túl értékes ember, még akkor is, ha ezt senki más még saját maga sem hajlandó tudomásul venni. Kitűnő varázsló és tanárnak is sokkal jobb lenne, ha – na igen -, ha nem lenne eltökélt célja, hogy háborút folytasson a diákok ellen. Talán azt gondolja, ha emberségesnek mutatkozik, az a gyengeség jele lenne, és felhasználnák ellene? – kérdezte magától, majd sóhajtott egyet és felállt az asztaltól. Ideje volt, hogy Ő is nyugovóra térjen.

Ha nem gondolna olyan keveset saját magáról, ha meg tanulná becsülni magát, talán, akkor talán… De, hogy érhetném el? Igyekeztem nem beavatkozni az életébe, attól valószínűleg csak még jobban bezárkózott volna, még előttem is, pedig rajtam kívül senki másnak a varázsvilágból nem volt hajlandó még ennyire sem megnyílni.

De akkor mégis mi tévő legyek?

Végül arra jutott, hogy akármibe is kerül, még egy utolsó kísérletet kell tennie, hogy segítsen a férfin. Ennyit mindenképp meg kell tennie érte.

- Csak tudnám, hogyan fogjak hozzá! – sóhajtott. Majd az egyik könyvespolchoz lépett, úgy gondolta lefekvés előtt még felfrissíti kicsit az emlékeit. Így hát kikereste a könyvek közül a Görög mítoszok és legendák: Istenek, félistenek, mágusok- Vajon hol rejlik a határ valóság és mese között? című, régi- régi kötetet és fellapozta benne az Aranygyapjú és az argonauták történetét.

A Hold lassan bejárta éjszakai útját az égen. A Roxfortban béke és csend honolt, s lassan elnyomta az álom a Roxfort valaha volt legnagyobb igazgatóját is. Még ő sem sejthette, hogy a sors, vagy tán az istenek - megszánván a halandókat - váratlan helyről, s még váratlanabb formában nyújtanak majd segítő kezet.